Még ilyet!

Az USA-ban nem ritka, hogy a rendőrség különleges képességű emberek segítségét is igénybeveszi olykor, egy-egy bűneset (különösen eltűnések) felderítésénél - amikor a nyomozás hagyományos eszköztára kimerül -, és ezek a médiumok meglepően sokszor járnak sikerrel: Az eltűnt valamely személyes ruhadarabját, vagy egyéb használati tárgyát, esetleg fényképét használva, a szülők, vagy egyéb rokonok leírását hallgatva megjelenik előttük víziószerűen az eltűnt - rendszerint sajnos már holtan -, a környék képével együtt. Ezek a víziók sokszor olyan élesek, hogy a rendőrség pontosan be tudja azonosítani a helyszínt, és meg is találja a keresett személyt. Több tv-csatorna is rendszeresen tudósít ilyen esetekről - az ID Investigation Discovery pl. "Bűnügyi médiumok" címmel ad sorozatot.

Bár arról nem tudok, hogy Magyarországon ma igénybeveszik-e időnként ilyen médiumok segítségét elakadt nyomozásoknál, azt tudom, hogy 1945 előtt igen sikeres munkát végzett az akkori rendőrségnél hivatalosan is állományba vett Kele János, a "léleklátó". 
Számtalan eltűnési esetet oldott meg, az egyik - rövidített - leírását közre is adom, Török Sándor újságíró könyvéből származik (Török kollégája és jó barátja volt Kelének, itt Török egy másik barátjának eltűnt kislányát keresik):

„Van valami tárgy a gyerektől? Nincs. Kele nézett…nézett engem... beszélj róla. Beszélni kezdtem Erdős Györgyiről. Hallgatta, hallgatta... már jóformán végül nem azt hallgatta, hogy a kislány ilyen, vagy olyan, meg hogy ezt mondta, a hangomat hallgatta, amint azon keresztül az ő számára valami tájékozódás indult el... – s akkor a feleségem hirtelen visszaemlékezve elővett egy könyvet, hogy ez volt Györgyinél, ez a könyv. Kele ennek nagyon megörvendett, kézbe vette és úgy bánt vele, ahogyan szokott az ilyen tárgyakkal. [Kosztolányi gyűrűjét például: … ide-oda forgatta, tapogatta, el-elhúzta az arca körül…]

- Menjünk – szólt. … A Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán laktunk, a körúton lépkedtünk, most már elhagytuk a New York kávéházat, elértünk a Rákóczi úthoz, átvágtunk… egyre határozottabban érezhető volt, hogy most már cél felé megy – a cél felé vonzza őt valami Erdős Györgyiből – beértünk a Csokonai utcába, egy pillanatig úgy volt, hogy a jobb oldalon megyünk… de ez egy pillanatnyi habozás csupán … és még határozottabban a bal oldalra egészen a túlsó sarokig, ott volt akkor egy igen ócska garniszálló. Most már teljes bizonyossággal ment oda, ahova kell, a portás elhűlve nézett utánunk, felmentünk a lépcsőn, első emelet, balra fordultunk, tizennégyes számú ajtó, Kele kopogott, én jóformán ezzel egyidejűleg már mondtam, hogy „én vagyok!” – nyílt az ajtó, és ott állt Erdős Györgyi, sírós nefelejcsszemével, két szőke copfjával, mint aki pontosan ránk várt, és éppen most.”